KULT

Amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni – beszélgetés Szabó T. Annával

A Szabadulógyakorlat című új kötete a kibeszélésről és a megbékélésről szól, a Mastercard 20/20 kampányában a hajléktalanokról fogalmazott meg gondolatokat.

Link másolása

Szeretettel teli szenvedéllyel van jelen a kortárs magyar irodalomban Szabó T. Anna. Az írónőtől mi sem áll távolabb, mint az „elefántcsonttoronyba” való zárkózás, hiszen azok közé tartozik, aki rendszeresen előadásokat tart, és olvashatjuk költészetbe ágyazott gondolatait a közösségi médiában is. Decemberben pedig egyike volt azoknak a szerzőknek, akik a Mastercard 20/20 címmel indított érzékenyítő kampányában, amelyet a fizetéstechnológiai cég felvezetésnek szán a 40 éven aluliaknak készült irodalmi díj januári beindításához. És ezekben a hetekben jelent meg Anna új novelláskötete, a Szabadulógyakorlat.

- Olvashatjuk Kő, könyv című írásodat a Mastercard 20/20 kampányában, Soós Bertalan fotóival. Ilyenkor télen szinte mindenkinek vannak megrázó élményei hajléktalanokkal kapcsolatban, de talán e néhány fotóval kísért monológ jobban tudatosítja bennünk ezeket a sorsokat.

- Most Budaörsön élek, és a vírus óta alig járok be Budapestre, úgyhogy ezen a télen még fontosabb volt nekem ez a fotósorozat, hiszen a nagyvárosi életem tele volt ezekkel az élményekkel. A netes posztokból látom, hogy a kollégáim közben nyitott szemmel és szívvel járják a várost, feljegyzik a hajléktalanok történeteit, és sokszor megosztják azt is, kinek kellene vagy lehetne segíteni. A legutóbb Miklya Emese írt éppen egy szent őrültről, aki cipőket osztogatott a villamoson. Az én történetemben is egy csendes vallási megszállott szerepel, egy traumatizált, jó szóra és égi kegyelemre szomjas férfi, aki a polgári létből zuhan bele egyenesen a teljes kiszolgáltatottságba, ahonnan egyre reménytelenebbnek látszik kikapaszkodnia, hiszen nemcsak a nincstelensége egyre fájóbb, hanem a mentális állapota is egyre rosszabb. Segítséget pedig emberektől nem kér, bár amit adnak, elfogadja, de csak odaföntről várja a közbeavatkozást. Az ihlető képsorozat nagyon megrázó, annál is inkább, mert szép, holott a kiszolgáltatottságot és a hideget mutatja, a világot alulnézetből, úgy, ahogy mindenkinek meg kellene tanulnia látni akkor is, ha ezeket a sorsokat nem élte át.

- Közel 30 évvel ezelőtt sok művész remélte, hogy a rendszerváltás meghozza Magyarországon az igazi kulturális mecenatúrát. Kísérletek ugyan voltak/vannak, de nem vált széleskörű törekvéssé. Éppen ezért érzem fontosnak a Mastercard kezdeményezését.

- Sok művésznek van polgári foglalkozása, de aki éppen a vírus előtt kezdett befutni és megélni abból, amit a legjobban tud, azokat rémesen fájóan érintette a fellépési lehetőségek hiánya. Olyanok is vannak, aki zseniálisak, de nem akarnak „termelni”, ellenállnak a kiégett profizmus kísértésének, nem akarnak mesteremberek lenni, az iparosmunkát is bevállalják a szenvedélyes munka mellé – ezért közülük sokan most futárként vagy egyéb segítő szakmákban dolgoznak. Ezek a nehéz, karantén-idők mutatják meg a legjobban, hogy milyen kiszolgáltatott egy művész, hiszen ha egy zenésznek vagy festőnek tönkremegy egyéb munkákban a keze, soha többé nem tud úgy dolgozni, ahogy azelőtt. Az ilyen időszakokban életmentő lehet, ha van a művészeknek tartaléka – a mecenatúra megteremtheti a minimális megélhetés feltételeit akkor is, amikor a művész éppen nem tud egyéb forrásból pénzt keresni.

A kultúrán keresztül teremt értéket a Mastercard

"Felelős vállalatként nagyon fontos számunkra, hogy a napi tevékenységünkön felül a helyi közösségeket érintő területeken is jelen legyünk. Hisszük, hogy a rendelkezésünkre álló technológia és erőforrások segítségével a kultúrán keresztül is értéket tudunk teremteni a társadalom számára" - mondta Eölyüs Endre, a Mastercard Magyarországért és Szlovéniáért felelős igazgatója.

Ha egy nagyobb munkán dolgozik valaki éppen, komponál, vagy egy különleges képet vagy kötetet vagy előadást hoz létre, olyankor annyira sebezhető, mint egy nő, amikor veszélyeztetett terhes. Ilyenkor megérdemlik az óvó-védő támogatást, hiszen ezerszeresen adják vissza majd.

Gondoljuk meg, hogy József Attillát vagy Radnótit hányan akarnák a mai eszükkel felkarolni, míg annak idején rettenetes nehezen éltek meg. Ilyen kaliberű művészek élnek ma is köztünk, ezt nyugodtan kijelenthetem – a velük való törődés nemcsak emberi jócselekedetnek, hanem nemzeti befektetésnek is tekinthető. Az viszont nem szül jó vért, ha a művészek a politika játékszerévé válnak, vagyis ha a támogatásuk a világnézetük függvénye – épp ezért van óriási szerepük ma azoknak a független mecénásoknak, akik felismerik, mekkora kincs egy-egy ilyen érzékeny művész, korának elfogulatlan krónikása. Most szűnt meg az Eszéki Erzsébet barátnőm által kitalált Aegon-díj és társdíj, fájó űrt hagyva maga után – sajnos Magyarországon semmi sem stabil, semmit nem terveznek igazán hosszú távra ahhoz, hogy valódi, megbízható hagyományt teremtsenek. Éppen ideje egy ilyen kezdeményezésnek is, és annak, hogy a mecénások elkezdjenek valóban hosszútávon gondolkodni, mert a művészet állapota vissza fogja tükrözni majd ezt a megbízhatóságot. Minden új díjnak roppantul örülök, és erősen remélem, hogy gyökeret ver és lombot hajt, és hosszan termi majd gyönyörű gyümölcseit.

- Szeretet, szelídség, természetes szépség árad egyéniségedből, novelláid viszont gyakran tele vannak féktelen, máskor elfojtott szenvedélyekkel, és a sötét oldaltól sem félsz.

- Romantikus alkat vagyok, de annak a 19. századi értelmében. Lehet, hogy ma ezt bipolárisnak neveznék, bár nem kaptam ilyen diagnózist. Két mágneses pólus, a nagyon nagy boldogság és nagyon nagy szomorúság határoz meg engem, és nagyon kell figyelnem arra, hogy egyikbe se zuhanjak bele teljesen. A fegyelem rendkívül fontos az életemben, számomra az a középpont, hogy egyik irányba se lendüljek ki végletesen. Tekinthetjük ezt egyfajta metronómnak, olyan ingának, amely nem engedi, hogy leragadjak egy ponton. Az emberi érzelmeknek olyan árnyalatai és fokozatai vannak, amin ez az inga kilengés közben átmegy. Nekem a fegyelem arra kell, hogy elfogulatlanul írhassak, és egy prózaírónak még nagyobb fegyelemre van szüksége, mert hosszútávfutó. Egy dal vagy egy vers csak indulatkitörés. Ha az ember túlélte a kamaszkorát, és a fiatal felnőttséget – azt a bizonyos 27 évet – már Arany János lesz belőle és nem Petőfi.

Én soha nem szerettem volna fiatalon meghalni, ugyanakkor beleszürkülni sem akarok az életbe. Kicsit rohanok, aztán lecsillapodom. Aki romantikus alkat, de élni akar ebben a világban, és nem akarja elveszíteni a józan eszét, így él.

Nem véletlenül vannak utalások ebben a könyvben az Üvöltő szelekre, de Goethe Ifjú Wertherje is végig a fejemben volt. Nagyon kell vigyázni, hogy ne haljunk bele az érzelmi ingadozásainkba. Ezeket a dolgokat azért nehéz megfogalmazni, mert semmi sem áll távolabb az emberi kinyilatkoztatástól, mint ez a lélekállapot, amelyben nem tudjuk, hogy az áldozat szól-e belőlünk vagy a próféta, kiszolgáltatottak vagyunk-e vagy kitártak az égnek. De lehet, hogy a kettő összefügg…

- A Szabadulógyakorlatban a zene állandóan visszatérő motívum. Keretbe foglalja a Zsoltárszimfónia című írás és a ravasz szójátékú Élj a kopár hegyen. Sztravinszkij és Muszorgszkij, Bartók és a rock pokoljárói: Jim Morrison, Lou Reed, a Black Sabbath, Henry Rollins. Ennyire fontos számodra a zene ihletése?

- A zene nem szórakozás. A zene belemerülés. A zene elragadtatás. Kamaszkoromban a versek mentettek meg az érzelmi megbolondulástól, de a zene ugyanilyen fontos volt. Kórusban énekeltem negyediktől tizedikig, de még Szombathelyen is, amikor Kolozsvárról átkerültem. Zenélni nem tudok, hangszeren nem játszom, de minden, amit írok, különösen a verseim, de a prózáim is zenei ritmikus ihletettségűek és ennek a telítettségét szeretném mindig elérni a szövegben is. Ilyen értelemben különbözöm egy „kimért” prózaírótól. Egyfajta lüktetésre engedem rá a szöveget, a fegyelem arra való, hogy értelme is legyen annak, amit mondok. Sokáig nem tudtam írás közben zenét hallgatni, de újabban megy: a kiégés ellen használom. Hosszú ideig azért sem volt rá szükség, mert a gyerekeimnek sokat énekeltem és ez kielégítette a zenéhez kötődő érzelmi igényeimet. De ők már kamaszok, isten őrizz, hogy énekeljek nekik, ezért visszatértem a zenehallgatáshoz.

Élem és lélegzem a zenét – ezért is volt most nagy szükségem Jim Morrisonra. Ez egyfajta játék a tűzzel kiégés ellen. Azt mondják, boldog ember nem ég ki, de nem szabad elfelejteni örülni.

És jó tudni, hogy vannak emberek, akik számára mindig tétje van annak, amit csinálnak. A 18 éves nagyfiam zenész lett, ugyanazt a szenvedélyt érzem benne, mint a régi nagyokban, és ami bennem is volt az ő korában. Nekem arra kell ügyelnem, hogy képes legyen megélni és túlélni.

- A nőiség megélésének számtalan formáját olvashatjuk ebben a könyvben, egészen a legszélsőségesebb identitás-zavarokig. Hihetetlen, hogy mennyi mindent hozhatnak felszínre a körülmények, párkapcsolatok, családi örökségek.

- Van még sok fontos, elmondandó női történet. A Szabadulógyakorlatban vannak olyanok, amelyek még a nagymamáink korában játszódnak és az ő elfojtásaik, gátlásaik elmesélései is hátravannak. Az utóbbi 40-50 évben világszerte óriási lendületbe jöttek a női szerzők, nálunk is: sokat írtak ezekről a témákról Szabó Magdától Tompa Andreáig, Tóth Krisztáig. A Törésteszt című kötetben a harag volt erős bennem, izzó parázs, felcsapó lángok, itt viszont a feldolgozás igénye, a megbékélés szándéka vezetett. Bár erre is mondták már, hogy szomorú könyv, de úgy érzem, megmutatom benne az örömöt is. A zene is ilyen szabadulógyakorlat – már az is kiút, ha az ember elkezd énekelni.

Ami pedig a nőiséget illeti: nem olyan egyértelmű a határ férfi és nő között. Az életkorokkal változik az emberi személyiség, és ez nemcsak a szerveken, hanem a lelkeken, a tapasztalatokon is múlik.

Van tehát mit feldolgozni és van mit megbeszélni. Közben benne van a boszorkányság motívuma, ami még mindig az elfojtás felé mutat, és ebből ki kell jönni – Muszorgszkij zenéje, az Egy éj a kopár hegyen is egy boszorkányszombatról szól.

- Találunk a novellák között két igazi „zeneművet”: az egyik a Visszafogott, a másik a Két örvény. Szinte felkínálják magukat hangos olvasásra, a beleszőtt dalszövegekkel, mondókákkal, ráolvasásokkal.

- Mindkettő valóban „zene”, de egyben képzőművészeti alkotások. A Két örvény Kis Róka Csaba képéhez készült, amelyen teljesen elszabadul az őrület. A Visszafogottat három színésznő mondta el a Szépművészeti Múzeum Textúra-sorozatában Lucas Cranach Jézus és a házasságtörő asszony című képénél egymás után tízszer, én közülük csak a remek Sodró Elizát láttam. A megkövezés köveivel körülvéve tízpercenként halt bele és támadt fel újra. Ez az, amire írás közben nem szabad gondolnom, hogy milyen nehéz az olvasónak, a színésznek átélnie. A világ nagy részén, de sok helyütt Magyarországon is olyan erős a nők kiszolgáltatottsága, hogy erről is beszélni kell, és nem véletlen talán, hogy a néma képekből lett beszéd és zene. Mindennek megvan a maga ritmusa, az átkozódásnak is. A némaság és a hang között megtaláltad a hidat azzal, hogy olvasod.

- Ugyancsak lenyűgöző a Tűzmadár, a zárómotívuma egyike azoknak, amelyekről a spirituális emberek azt vallják, hogy valahonnan „odafentről” jött.

- Ezeknél a zenéknél mindig felmerül a kérdés, hogy „fentről”, vagy lentről” – mint ahogyan Jim Morrisonnál is a „pokoltánc”. Ez is a két végpont: amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni. Lehet, hogy unalmas is lenne? Nemes Nagy Ágnes így írt: „Hogy a csak-jó se hal, se hús?/Én nem vagyok manicheus/Az örök üdvösséget én nem/únnám.” Mesterházi Mónika pedig így: „Volna Isten, nem kéne verset írni/csak hálás, szövegtelen éneket,/ha volna, hogyha nézőpont helyett/csak látna – így is igyekszem kibírni.”

- Facebook-oldaladon rendszeresen idézel a magyar költészet ismert és rejtett gyöngyszemeiből. Korunkban, amely nem a líráról szól, olyan jó odamenni a könyvespolchoz, leemelni egy verseskötetet, és megtalálni benne azt a néhány sort, ami engem szólít meg.

- Én is ezt teszem, találomra kinyitok egy könyvet – ez is a hashtag-je ezeknek a posztoknak. Valami vakon vezeti a kezemet a polcon, mint egy mágnes. Annak idején az Eötvös Kollégiumban az Irodalomtörténeti Intézet könyvtárában tanultunk, és vizsgaidőszakban azt tűztem ki magamnak jutalmul, hogy félóránként háttal a polcnak levettem egy könyvet és tíz percet vele tölthettem. Nagyon szép felfedezéseim voltak. Kamaszkoromban, amikor 20 forint volt a zsebpénzem, jártam a felszámolás alatt álló állami könyvesboltokat, ahol fillérekért lehetett vásárolni. Kinyitottam egy verseskötetet, és ha tetszett, megvettem. Ezeket az örömöket élem újra és osztom meg másokkal. Nekem a vers a legextrémebb szabadulógyakorlatom.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Dabney Coleman, az Aranyoskám és a Gengszterkorzó sztárja
A színészt utoljára a Yellowstone című sorozatban láthattuk. 92 éves volt.

Link másolása

92 éves korában pénteken Dabney Coleman, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színész. Halálhírét lánya, Quincy Coleman jelentette be – írja az MTI.

Coleman karrierje 1952-ben indult, és azóta több mint száz filmben szerepelt. Olyan klasszikusokban láthattuk, mint a Pokoli torony (1974), a Kilenctől ötig (1980), Az aranytó (1981), Aranyoskám (1982), Háborús játékok (1983) és a Gengszterkorzó (2010).

A színész a legjobb férfi főszerepért 1988-ban Golden Globe-díjat kapott a The Slap Maxwell Story című filmben nyújtott alakításáért, egy évvel korábban pedig Emmy-díjat nyert a Sworn to Silence című tévéfilmben nyújtott teljesítményéért.

Coleman gyakran alakított cinikus, szarkasztikus karaktereket. Ezt a képességét kamatoztatta olyan filmekben, mint az Aranyoskám és a Kilenctől ötig, ahol emlékezetes negatív figurákat formált meg.

Dabney Coleman hangját több animációs filmben és sorozatban is hallhattuk. Színészi karrierje előtt az Egyesült Államok hadseregében szolgált. A hadseregben töltött idő segített neki fegyelmet és kitartást tanulni, ami később a színészi karrierjében is hasznosnak bizonyult.

Coleman utoljára Yellowstone című tévésorozatban tűnt fel, amelyben egy rész erejéig a főhős John Dutton apját játszotta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: